Horizont

Nemrégiben politikáról beszélgettem egy ismerősömmel. Ez az ismerősöm felvállaltan balos drukker, míg én köztudottan azért drukkolok, hogy ezek is és azok is húzzanak már el a jó büdös francba, lehetőleg végkielégítés nélkül. Ennek ellenére képesek vagyunk értelmesen szóba állni egymással, persze annak biztos tudatában, hogy a másikat meggyőzni úgysem fogjuk soha. Eszmét cserélni ettől még lehet.

A téma a háromigenes népszavazás volt. Mármint a legutóbbi, a napidíjas, vizitdíjas, tandíjas; a kampányokban meghirdetett igenek és nemek számával sajnos mifelénk nem lehet szavazást azonosítani, bevett szokás szerint az egy lapon szereplő kérdésekre csak egyféleképpen lehet válaszolni. Persze jobb is így, biztosítva van legalább az egyenlőség, a csekélyebb értelmi képességekkel és/vagy tájékozottsággal rendelkező politikusok és szavazók sem kevernek össze semmit.

Szóval a népszavazás kapcsán ismerősöm négy gondolatot osztott meg velem.

Egy: a zemberek nem gondolkoznak.

Kettő: a jobboldal (értsd fidesz) pofátlanul és felháborítóan demagóg.

Három: a baloldal egyáltalán nem az.

Négy: kellene már valami fiatalos, lendületes, kissé polgárpukkasztó, megfelelő mértékben demagóg baloldali médium, ami felhívja a zemberek figyelmét arra, hogy nem úgy van ám az, ahogyan jobbról kiabálják; és akkor a zembereknek majd felnyílik a szeme, elgondolkoznak, sőt, elkezdenek gondolkozni, és onnantól minden jó lesz.

Az első két állítással egyetértek (bár ez mellékes), a harmadikkal már kevésbé (ez is mellékes, ráadásul mostanában mintha más szelek kezdenének fújdogálni a nagy pártok felől). A negyedik ötlet viszont már sokkal érdekesebb.

Hogy kellene valami fiatalos-lendületes-üde-újszerű, az rendben van. Az ilyesmi mindig mindenhol jól jön, a politikában és a nemi életben különösen.

De hogy lehetséges volna politikai témában polgárt pukkasztani? Aligha. Aki ma Magyarországon politizál, az már nem lepődik meg semmin, nem botránkozik meg semmin, és ha mégis, akkor gyújtogatni kezd meg ostromolni, nem pedig gondolkozni. Lehet bedobni valami polgárpukkasztót, például vicces karikatúrát valamelyik pártvezérről, amint az egyik szájával épp az ellenkezőjét mondja annak, amit a másikkal, és egy harmadikkal közben a pápa/Putyin/Bush/Kína talpát nyalja (mindenki válassza ki a legszimpatikusabb jelöltet). Akik szeretik az illető pártvezért, azok felháborodnak, hogy szegényt megint bántják; akik nem szeretik, azok röhögnek egy jót; akiket az egész baromság nem érdekel, azok jó esetben tudomást sem szereznek róla. Senki nem fog másképp gondolkozni.

Ami pedig a demagógiát illeti, azzal még soha senki emberfiát nem vettek rá sem önálló gondolkozásra, sem önálló tájékozódásra. A demagógiának épp az ellenkezője a lényege, és ez esetben a cél nem szentesítheti az eszközt, mert ezzel az eszközzel ezt a célt nem lehet elérni.

A demagóg érzelmi alapon érvel, kihasználja a közönség előítéleteit és vágyait, azt mondja nekik, amit hallani akarnak. A demagógia a meggyőzés fegyvere, nem a népnevelésé. Meg lehet vele változtatni emberek véleményét, de mentalitását nem.

És talán éppen ezért tartunk ott, ahol tartunk. Mert minálunk a választókat mindig csak meggyőzni akarják. Soha, sehol nem hallani olyant, hogy „Emberek, tájékozódjatok, gondolkozzatok, döntsétek el, szerintetek mi a frankó”. Persze nem meglepő, hogy a politikusok, akiknek a fizetése (és költségtérítése) múlik a szavazatokon, nem szívesen vágják maguk alatt a fát, de az elméletileg független média is rendkívül elfogult, különösen az a része, amely nagyobb tömegekhez jut el.

Nem az a megoldás, hogy demagógiával demagógiát állítunk szembe, természetesen csak a zemberek érdekében. Aki népet, nemzetet akar nevelni, az kezdje azzal, hogy felvilágosítja a közönségét arról, hogy lehet és kell önállóan dönteni. Ezért hívják ezt a mi berendezkedésünket demokráciának. Ha felelős politikát, rendezett társadalmat szeretnénk, akkor kénytelenek leszünk mindannyian és egyenként a saját lábunkra állni, és felelősségteljesen viselkedni.