Horizont

Dávidnak komoly kisebbségi komplexusa volt, tudta ezt róla mindenki.

Nem is kellett ezen csodálkozni: nem csak legfiatalabb volt családjában, de a legkisebb is. Testvérei ezért folyton piszkálták, és ott tettek neki keresztbe, ahol tudtak, lépten nyomon megszégyenítették, kudarcait látva pedig még jól ki is röhögték.

Dávidnak komoly kisebbségi komplexusa volt, és forrt benne a méreg; minden áron be akarta bizonyítani az egész világ előtt, hogy mennyire tökös srác ő.

Így mikor a legkérlelhetetlenebb filiszteus harcos, a hatalmas és erős Góliát sorra győzte le az izraelitákat, úgy érezte, elérkezett végre a pillanat, amikor megmutathatja, milyen fából is faragták. Magához vette hát parittyáját (a parittyázáson kívül alig értett valamihez), köveket gyűjtött az árokparton, majd párviadalra hívta Góliátot.

A küzdő felek a két sereg közt elterülő senkiföldjén találkoztak. A filiszteus meglehetősen unottan érkezett a harc színhelyére, végtelenül elege volt már abból, hogy minden nap meg kellett szakítania jól megérdemelt délutáni sziesztáját csak azért, hogy kinyiffanthasson valami életunt izraelitát. Közönyös tűnődéséből Dávid megjelenése térítette magához. A fiú nem csak hozzá mérten volt apró, de a többi katonához képest is kicsinek tűnt. Pajzsot, fegyvert nem viselt, csak oldalán lógott valami elnyűtt bőrtarisznya.

Góliát leemelte mosódézsának is beillő sisakját fejéről, és halkan káromkodva megindult a fiú felé. Nyilvánvalónak tűnt számára, hogy ez a nyiszlett pásztor nem lehet a kihívója; a fiú biztos eltévedt, elvesztette a nyáját, vagy ilyesmi. Igazi ellenfele a jelek szerint nem jött el (az izraeliták rendszeresen nem jöttek el a párviadalokra, és rendszeresen ostobábbnál ostobább kifogásokat találtak, amiért Góliát külön is megbántva érezte magát).

Mikor már csak pár lépés választotta el őket egymástól, Góliát megállt, és így szólt:

-Szépjónapot, segíthetek esetleg valamiben?

Dávid erre kinyitotta a száját, azt rikkantotta, hogy:

-Most meghalsz!!!

És megpörgette parittyáját, az abból kiröppenő kő pedig pontosan a homloka közepén találta Góliátot. Aki hatalmasra düllesztette szemeit, és fura grimaszt vágott. Dávid ezen felbátorodva még egyet rikkantott, újra megpörgette parittyáját, és megint homlokon találta.

Az óriás teste remegni kezdett, szeme könnybe lábadt. Aztán kibuggyant belőle a röhögés. Combját csapkodva kacagott hisztérikusan, míg már levegőt is alig kapott. Miután kissé összeszedte magát hátat fordított, és halkan kuncogva gyakori fejcsóválások közepette visszasétált a filiszteus táborba.

Dávid mindeközben döbbenten állt, és azon gondolkozott, hogyan lehetne győzelemként beállítani félresikerült párharcát.

Az egész történet arról jutott eszembe, hogy a magyar parlament meg akar szavazni egy Kínát a Tibet-ügyben elmarasztaló javaslatot, és meg is fogja szavazni, amint az ellenzéki képviselők méltóztatnak kellő számban részt venni az üléseken. Szili Katalin meg elsírta magát, mert ő most megy Kínába, és egy ilyen határozat annyira kellemetlen lenne.

Bizony.

Azt hiszem a fenti történet kitűnően illusztrálja, mennyire érdekelné Kínát ez az egész dolog. Félreértés ne essék, mélységesen elítélem, ami Tibetben történik és történt. De ha annyira tiltakozni akarunk, akkor mi lenne, ha bojkottálnánk az olimpiát (még ha ezzel ki is szúrunk a sportolóinkkal), annak mégis több visszhangja volna. Sőt, mondok jobbat: mi lenne, ha lobbiznánk az Unióban, hogy minden tagállam bojkottálja az olimpiát? Vagy annyira mégsem vagyunk lelkesek? Annyit mégsem ér egy kis belpolitikai manőverezés?

Dávid pörgeti a parittyáját…